Jankó János Pesten született 1868-ban. A középiskola elvégzése után orvosi, majd földrajzi és biológiai tanulmányokat folytatott szülővárosában. Még tizenévesen úgy döntött, Afrika-kutató lesz. Módszeresen gyűjtötte a téma szakirodalmát, s még nincs húsz éves, mikor neves külföldi szakfolyóiratokban maga is publikál. 1988-89-ben a Nílus-deltájánál, valamint Tripoliszban és Tuniszban végzett földrajzi és embertani kutatásokat. 1890-től a Földrajzi Intézet tanársegédje. Közben érdeklődése a hazai tájak és emberek felé fordult. 1894-ben a Földrajzi Intézetből a Nemzeti Múzeum néprajzi osztályára került, melynek később igazgatója lett. Nemcsak hazai tájakon végzett komoly gyűjtőmunkát: járt nyugati és oroszországi tanulmányúton, 1898-ban pedig az osztjákok között folytatott több hónapos néprajzi és embertani gyűjtést. Itt közölt tanulmánya, mely 1900-ban látott napvilágot az Ethnographia hasábjain, az egyetlen kézzelfogható eredménye annak a hatalmas munkának, melyet korai halála miatt már nem fejezhetett be: a sámánizmus monografikus feldolgozására készült. 1902-ben érte a halál a székelyföldi Borszéken. Diószegi Vilmos, a sámánizmus neves kutatója írta róla: „Korának egyik legsokoldalúbban képzett, nagy nemzetközi tapasztalattal és jó terepismerettel rendelkező magyar ethnográfusa volt.”