Az arab medicina kultúrtörténeti kulcsszerepe általában ismert; valójában inkább csak általánosságokban. A mélyebb elemzésnek, megismerésnek nem csekély akadálya az Európában kevesek által ismert arab nyelv. Az utóbbi évtizedek angol-német s legújabban orosz – teljességre törekvő, bár azt természetesen legfeljebb megközelítő – szövegkiadásai, egybevetve a régi latin textusokkal, már arab nyelvismeret nélkül is az eddigieknél mélyebb bepillantást engednek az arab auctorok munkáiba. Sok jel mutat ugyanakkor arra, hogy az arabisztika éppen manapság egyre inkább foglalkozik orvostörténelemmel is. Az indítékot a Közel-Kelet könyvtárainak újabban felfedezett és publish kéziratai adták. Számos új, eddig ismeretlen forrás feltárása adott friss lendületet az arab medicina és az európai görög-latin asszimiláció kutatásainak, melyek a görög ismeretanyag recepciójának igen fontos processzusát és a vonatkozó iszlám közvetítés újabb, eddig alig sejtett összefüggéseit tárta fel. A legújabb – orvostörténelmi szempontból nagyrészt még fel sem dolgozott – adatok és szövegek azonban nem teszik feleslegessé a már ismert arab szerzők, pl. Ibn Szína munkáinak újólagos tanulmányozását. E stúdiumra két okból is szükség van. Az eddig megjelent munkák nem az egész szöveg ismeretén alapultak, másrészt a szempontok, amelyek alapján az orvostörténész ezeket vizsgálja, az elmúlt három évtizedben nem kis mértékben változtak. Különösen igaz ez a magyar nyelvű orvostörténelmi szakirodalomra, de az orvostörténelmi jellegű, nem kifejezetten szakirodalomra is.